1956. október 23. – a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb, legnagyobb büszkeségre okot adó és egyben legtragikusabb eseménye a népelkelés vagy forradalom – szabadságharc, melyben Magyarország népe a sztálinista terror és a szovjet megszállás ellen tette le a voksát és harcolt, amíg csak erejéből és elszántságából harcolhatott.

Előzmények

A forradalmi események előzményeihez tartozik a nyíltan sztálinista Rákosi – rendszer népsanyargató, ideologizált, ÁVH által az országot rettegésben tartó, besúgói-hálózattal üzemeltetett rendőrállama, amely helyzete Sztálin halálával átmenetileg meggyengült hazánkban. Helyükre a Nagy Imre által vezetett demokratikusabb, elnyomást és diktatúrát ellenző vezetés került, egészen 1955-ig. A kommunista párton belüli zűrzavaros helyzet eredményeként végül Gerő Ernő lett a párttitkár.

Az előzmények hatására az újjáalakult Petőfi-kör és a Magyar Írók Szövetsége is egyre inkább átpolitizált szellemben reagált az eseményekre és nyíltan bírálták Gerő ténykedését. Az október 6-án újratemetett – a Rákosi- és a kommunista rendszer által koncepciós perben halálra ítélt szintén kommunista vezető – Rajk László és és társainak ügye is remek alkalom volt arra, hogy az írói társulatok és a rendszerellenes polgárok elégedetlensége tovább fokozódjon, így mintegy 200 000 fő részvételével került sor a Batthyány-örökmécsesnél megszervezett, akkor még csendes tüntetésre.

A forradalom napja: 1956. október 23.

Az eseménysorozat Budapesten, 1956. október 23-án folytatódott, az időközben a kommunista ideológiáktól mentes, újraszerveződött  szegedi és budapesti egyetemista diákszervezetek által. A BME-s egyetemisták, valamint a már említett írói szövetségek tüntetéssorozata volt az első konkrétnak nevezhető, tettlegességig fajult cselekmény a szovjet- és kommunista elnyomással szemben. A Bem-szobornál a Margit-híd pesti hídfőjénél történt gyülekezés és a Sinkovits Imre által elszavalt Nemzeti Dal, valamint a Dózsa György úti Sztálin-szobor ledöntése is ikonikus mozzanatai az október 23-i forradalmi napnak.

A 23-i tömegtüntetés az esti órákra a Magyar Rádió épülete előtt fegyveres felkeléssé alakult át, mivel a kommunista államvezetés nem engedte a tömeg számára felolvasni a 16 pontból álló követelés listát, Gerő Ernő pártfőtitkár pedig este 8 órakor elmondott rádióbeszédében csőcseléknek titulálta a tüntetőket.

Október 24-től a regnáló kommunista hatalom a szovjetek „felmentő” segítségét kérve, eleinte csak elrettentő jelleggel körbezáratta a főbb budapesti útvonalakat tankokkal, a szovjet csapatok tehát bevonultak a városba. A forradalmárok barikádok emelésével igyekeztek megszervezni védekező állásaikat, mindösszesen néhány ezren. Diákok, fiatalok, pl. a „pesti srácok” – a tankok ellenében Molotov-koktélokkal harcoló tizenévesek.

A kommunista pártot vezető Gerő a forradalmat ellenforradalomként minősítette, s a szovjet elnyomás ellen harcoló tömegek leverésére szólította fel a külső és belső haderőt, köztük pl. az ÁVH-val. A rádióban kijárási tilalmat rendeltek el, folyamatosan álhírek és – mondjuk ki – hazugságok szóltak, melyek a már megtörtént események és az aktuális történések kapcsán is igyekeztek a felkelők ellen hergelni a közhangulatot. Nagy Imre és Kádár János beszéde is csak fokozta a helyzetet, melyben statáriumot hirdetett a felkelők részére és kérte a tömegeket a helyzet békés rendezésére, valamint az 1954-ben abbamaradt reformok békés folytatására.

Időközben ugyanis – a moszkvai vezetés utasítására – Gerő párttitkári székébe Kádár János került. Nagy Imre kezdetben reformpárti, de szocialista eszméket vallóként igyekezett a csitítani a felkelőket és a szovjet államvezetés irányába mint szocialista „népfelkelést”, a korábbi kommunistákat pedig a szocialista eszmeiség ellen tevékenykedő szervezetként feltüntetni, így összességében Kádár Jánossal együtt élvezhette a hatalom bizalmát a forradalom napjaiban.

Ami október 25. után történt…

A fegyveres harcok azonban nem csillapodtak. A felkelők a Radetzky-laktanyából rabolt fegyverekkel igyekeztek szembeszállni az elnyomó haderőkkel, okt. 25-én került sor a Kossuth-téri sortűzre, mikor is ÁVH-sok és szovjetek egy csoportja tüzet nyitott a téren gyülekező, Nagy Imre beszédére váró tömegre, de a magyarok oldalára átpártolt szovjet katonák és tankok egy része szintén ellentüzet nyitott rájuk. Gerőt  is ekkor menesztették végleg az államvezetésből és az indulatok a véres eseményekkel együtt elszabadultak.

Nagy Imre és Kádár okt. 25-i rádióbeszédjükben a forradalom eszméinek elismerése mellett (látszólag) továbbra is az ügyek békés megoldására és a szovjet vezetéssel való diplomáciai egyezségre törekedtek. Azonban a felkelők már nem bíztak a vezetésben, még a később meghirdetett amnesztia ellenére sem. A szovjet vezetés eközben igyekezett a katonai jelenlétét megerősíteni az ország vidéki területein, bárhogy is alakuljon a szabadságharc a továbbiakban.

Október 30-ra azonban a szívós és kitartó felkelők elfoglalták a pártházat (az igen kegyetlen és véres Köztársaság téri csatában) és látszólagosan győzedelmeskedtek az elnyomó kommunista rendszer ellen. A szovjet tankok a tűzszünet érdekében átmenetileg kivonultak a városból az okt. 25 – 30. közötti napokban, Nagy Imre vezetésével pedig új kormány alakulhatott, több, korábbi kisgazda és egyéb politikussal is a soraik között.

Bejelentették az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15. nemzeti ünneppé és okt. 23. ünnepi nappá nyilvánítását, valamint hogy az új kormány többé már nem ellen-, hanem demokratikus forradalomként tekint az eseményekre. Ekkorra a külső nyomás hatására a még mindig az alapvetően egypárt- és szocialista államszerkezetet támogató Nagy Imre is demokratikus rendszerről, a felkelők követeléseinek figyelembe vételéről, a Varsói Szerződésből való kilépésről, valamint az egypártrendszer felszámolásáról és a szovjet csapatok kivonulásának szükségességéről szólalt fel.

Ekkor engedtek szabadon több politikai foglyot is a börtönökből, köztük akár olyan parasztokkal, akiket élelmiszer rejtegetésen vagy egyéb „üzérkedésen” kapott a kommunista rendőrállam. Élükön Mindszenty József bíborossal.

Látszólagos siker, kommunista ármánykodással

Október 31-re aztán váratlan hírt jelentettek be: a szovjet csapatok elhagyják az ország területét. A hírt valószínűleg megtévesztés céljából terjesztették, az pedig ennek és a korábbi eseményeknek is a kapcsán a mai napig vita tárgyát képezi a történelem eseményeivel szemben elfogulatlan szakértők és átlagemberek köreiben is, hogy magának Nagy Imrének és a kommunistákat váltani kívánó, forradalmárok követeléseit és a reformokat látszólag beindító vezetésnek volt-e szándékossága ez ügyben, vagy sem; tetteikkel végső soron támogatták-e a szovjet vezetést, vagy sem.

Nagy Imre részéről valószínűleg csak egy kevésbé radikális, simulékonyabb, békés hangnemű politizálásról volt szó mindvégig, Kádár esetében ez azonban már nem állt fenn, mert őt és Münnich Ferenc keményvonalas kommunistát is Moszkvába kérette a szovjet vezetés és ahogy már írtuk, a csapatok visszavonulását csak megtévesztő, taktikai céllal indították meg, ezzel párhuzamosan november elején Nagy Imre kormányával szintén látszólagos és időhúzó jellegű béketárgyalásokat kezdeményeztek, a rádióban pedig Kádár békülékeny hangnemet megütő beszédét felvételről játszották be.

A kezdetben még minimális lojalitást mutató Kádár János a nov. 1-i tárgyalásokról már úgy tért vissza Magyarországra, hogy elismerte, szükség van az orosz „felmentő seregekre” a Nagy Imre és a felkelők jelentette veszély okán.

E cselekménysorozat oka bizonyos vélemények szerint épp maga Nagy Imre és a politikája volt, mert a kezdetben még egypártrendszert és „szocialista forradalmat” hirdető vezető a szabadságharc első sikerei után már demokratikus, többpártrendszerű államhatalmat kezdett követelni az orosz diplomácia irányába és ez volt az a pont, ahol a szovjet vezetés számára eldőlt, hogy ha katonai erővel is, de fenn kell tartani a nyugati hatalmak irányába a kelet-európai „védővonalat”, amelyet a szocialista blokk országai – köztük Magyarország is – alkottak.

Egy demokratikus államszerkezetű ország túl jó példát statuált volna a lengyelek, románok, csehek, szlovákok, szerbek, horvátok számára, amit a szovjet vezetés nem engedhetett meg magának, tehát a folyamat vagy előbb vagy utóbb, de mindenképpen katonai agresszióval zárult volna a keleti nagy testvér részéről.

A végső megtorlás

November második napján aztán már útban voltak az orosz seregek a főváros és az ország irányába, Nagy Imre az ENSZ-nél sürgette az ország függetlenné nyilvánításának, semlegességének elismerését, az előbb említett hidegháborús politikai helyzet és a még épp feledésbe merült második világháború miatt azonban a nyugatnak sem igazán állt érdekében egy esetleges újabb fegyveres harc kirobbanása a kelet-európai tömbben, talán ezért is érezheti úgy minden magyar a mai napig, hogy magunkra maradtunk a szabadságharccal. E nap estéjére Tökölön vált világossá a szovjet vezérkarral tárgyalni kívánó magyar küldöttség részére, hogy a szovjetek csak a figyelem elterelése céljából cselekedtek, s hogy Budapestet körbezárta a tankok hada. A KGB és az ÁVH ismét akcióba lendült.

November 4-én aztán a tényleges hadművelet is megindult az ország ellen, Nagy Imre reggel ugyan még be tudta olvasni segélykérő, kétségbe esett üzenetét a rádióban, ezzel együtt azonban Münnich és Kádár beszédét is bejátszották, a rádió adása reggel 8 órakor megszakadt. Nagy Imre és az ideiglenes kormány többi tagja az akkori Jugoszlávia területére menekült, egyedül Bibó István maradt és kért segítséget rendületlenül a nyugati hatalmaktól.

Ezt követően 1956. november 7. – 1989. október 23. között országunk 33 évre szóló szovjet befolyás alá került.

A forradalmi áldozatok, hősi halottak, valamint a forradalom elbukását követő kegyetlen megtorlásban életüket vesztettek, kivégzett ártatlanok előtt szállodánk minden dolgozója nevében részvétünket és tiszteletünket nyilvánítjuk.