Drávaszabolcsban új településtörténeti táblát helyeztek ki, mely az Iszrói templomnak állít emléket.
ISZRÓI TEMPLOM
A Drávaszabolcsi egyházi levéltárból a közelmúltban került elő az 1865-ben lebontott Iszrói / Isztrói erődtemplom Jezernitzky Ferenc mérnök által készített alaprajza. Eszerint az épület hossza 22.4 méter, a szélessége pedig 10 méter volt. A falak vastagságát 1.1 méter körülinek jelzik. A tornyán, az oldalfalakon, valamint a vastag tölgyfaajtón lőréseket találtak. Ekkor még megállapítható volt az is, hogy a templomerődöt egykor erős tölgyfapalánk is védelmezte.
A szemtanú mérnök szerint a belső falakon, a meszelés alatt, szentek képei tűntek elő. A helyi feljegyzések arról szólnak, hogy a Bő folyó 10-12 holdnyi rejtett szigetén lévő építmény még fennálló három oldalfalát 1852-ben megvizsgálták és arról győződtek meg, hogy a kereszt alakú épület „ómodorban” készült, napkeletre volt a szentélye, nyugati irányban feküdt a hajója. Írást nem találtak, csak égési nyomokat és temérdek csontot. A falak többrétegű meszelése alatti freskók azt sejtetik, hogy a templomerődöt görögök építették. Ezt a véleményt megerősíti Baranya történésze, Haas is, aki úgy nyilatkozott, hogy ismeretlen rendű szerzetesek éltek ott, minden bizonnyal 948-tól, amikor a görög-keleti egyház Magyarországon még missziói tevékenységet folytathatott.
Az Árpádházi királyok korában a település földrajzi helyzetét így jelölik: „In Belkuz villa Ztro /Isztró falu a Bőközben/. Kerek, füves homokháton állotta kolostor vaskos, fekete tégla falával, zömök templomával, alacsony, gúlához hasonló tetejű tornyával. A hatalmas kapú tágas udvarra nyílt, s ezt az udvart mindenfelől körülvették a barátok lakásai, a konyha, az ólak, meg az udvarra nyíló templom épülete. Keskeny ablakok néztek az udvarra, ólom-keretes Mária-üvegeikkel, könyöklők árkádos tornácai futottak körbe, s minden ablak és ajtónyílás egyforma háromszögalakú csúcsban boltozódott.” Ezután az író felsorol számos Vajszló környéki falut, amelyek lakói kocsikkal és ladikokkal gyűltek össze ünnepelni. De ide, a Bő folyó szigetére, kizárólag csak ladikokkal érkezhettek az ünneplők, mert a Dráva szabályozása után eltűnt folyó /ma Egerszegi csatorna/ mellékágaival, a hegylánc és a Dráva között, szinte valamennyi falut szigetként vagy félszigetként karolta át. Az az 1177. évi oklevél, amely Isztrót, mint a Kán nemzetségbeli Péter spalatói érsek kémesi uradalmához tartozó települést említi, már arról tanúskodik, hogy Isztró kultúra kisugárzó életében megtörtént az első korszakváltás, ahol már nem a keleti, hanem a nyugati hatás érvényesül. Ez azonban a helység jelentőségének némi csökkenésével is járt, mert széles hatósugarú kolostorközpont helyett, egyszerű plébániás hely lett. A Kán nemzetség Siklósi ágának bukása után Isztró kétpapos plébániás helyként továbbra is a siklósi uradalom tartozéka, ahol egészen kivételesen oltárigazgató is működik.
Siklós várának eleste után két gazdája is lesz, mert a török megszállók mellett, 1550-től Isztró -a határában ekkor születő új településsel Ipacsfalvával /Ipacsfával/ együtt- a törökverő Teremhegyi Byka András, szigetvári hős birtokába kerül. 1554-ben a török adószedők azonban már nem találnak ezen az ősi településen adófizetésre kötelezhető lakosságot, mert az időközben lejátszódó tragikus események után az életben maradottak szétszélednek, és egyrészük a Bő folyó még védettebb, mély vízzel és erdőkkel körülzárt szigetére, lpacsfolyóra vonul, ahova vízi járműveikkel költözhetnek. Az 1550-es évek egyikében lsztrón igen súlyos tragikus események zajlottak le, melynek eredményeként a sokszázéves kulturközpont helyén csak a templomerőd kőfalai meredtek az égnek üszkös gerendáival, valamint a falakon belüli és kívüli csonthalmaival.
És elkezdődik Isztró harmadik korszaka.
Még a Dráva jobb partjáról is özönlenek az emberek, hogy nyomorúságos állapotukban erőt nyerjenek a borzalmak túléléséhez. A vizek sem választják el a feldúlt és kifosztott falvak népét egymástól, sőt összekötik őket, mert a Bő folyón és mellékvizein ladikjaikon biztonságosabban közlekedhetnek, mint az Isztrót érintő Pálii réven áthaladó ősi hadiúton /a mai Harkány-Drávaszabolcs közötti nemzetközi műúton/. Időközben, bizonyára a török hatóság megvesztegetésével, újra tető alá hozzák az öreg kőfalakat, hogy újabb, közel 300 évig töltse be szerepét, mint 15-20 falu kálvini eklézsiáinak irányító központja.
Az isztrói pusztatemplom 16. századi, magát lakóhelyéről Ipacsfalvay Martinusnak nevező papjának magasabb képzettségére utal, hogy tagja lett az Európa-szerte híres jogszabályalkotó testületnek, az 1576. évi hercegszöllősi zsinatnak. A 17. században már viszonylag konszolidáltabb állapotok tapasztalhatók. Ekkor kerülhetett az isztrói templom elpusztult boltíves mennyezete helyére az a festett kazettás famennyezet, amelynek két darabját a kecskeméti egyházi múzeumban ma is őrzik. Ehhez a megszépített kőtemplomhoz a 17. század végén még 12 falu népe ragaszkodik.
Nevezetesen: Szabolcs, Gordisa, Ipacsfalva, Palkonya, Csehi, Páli, Bejke, Korátsád, Nagytelek, Kistelek, Szlavóniából pedig Szent-György és Fogaditz. E falvak közös prédikátorai azonban még ekkor sem érezhetik magukat biztonságban, ezért „az akkori félelmes környülállások miatt” folyton költözködnek egyik faluból a másikba. Különösen veszélyes a helyzet a drávai átkelőhelyen, Páliban, amely a török megszállás alóli felszabadító harcok során, négy másik balparti településsel együtt elpusztul. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy a Harkány és a Dráva között fekvő isztrói erődtemplom hogyan vészelte át az oszmán megszállást, hiszen például Kálmáncsehi /Kálmáncsa/ esetében egy egész várost tüntettek el, hogy építőanyagával bevehetetlenné tegyék Sziget várát. Így pusztultak a Siklós környéki kolostorok épületei is, a siklósi vár bástyáinak megerősítése érdekében.
A csodálatos roskadozó építményben, melyet a 19. század első felében a környező falvak népe azért hagyott sorsára, mert ekkorra megépültek a társközségek saját templomai. Iszró /Isztró/ nevét napjainkban még drávaszabolcsi és ipacsfai dűlőnevek őrzik. A templomerőd köveinek széthordásával azonban eltüntették szemeink elől ezeréves múltunk sok vihart látott nyomait. „Eltűnt a zord idők üldözötteinek menedéke, az erőtelenek erőforrása, a fegyelmezetlenek ítélőszéke.” Eltűnt nemcsak a közel ezeréves kulturális építmény, hanem vele együtt a Bő folyó is, amely e tájnak nevet adott, népének pedig védelmet, az ínségben táplálékot, malmainak energiát, járásához-keléséhez víziutat. Belőle mementónak napjainkra csak az ipacsfai Bő nevű ingovány maradt és számos dűlőnév a folyó egykori vonala mentén.
Forrás: Kecskeméthy Zoltán d, – Rejtélyes romok a baranyai Bő folyó szigetén: Az ezeréves kulturközpont három korszaka Harkány, 1986. április
Forrás: Közművelődés Drávaszabolcs Facebook oldala
